A House of Cards körüli hype talán visszaesett az utóbbi években, a sorozat színvonala azonban aligha. A tavalyi párkapcsolati drámára fókuszáló szezon után idén a választások apropóján egy úgymond akciódúsabb évadot kaptunk, de természetesen Frank és Claire egyedülálló házastársi viszonya azért idén is szolgáltatott témát bőven. A tovább mögött spoilerestül.

Márcsak azért is, mert értelemszerűen az évad első része nem kezdődhetett mással, mint a tavalyi szakítás utózöngéivel. Az első három rész ennek megfelelően tulajdonképpen Frank és Claire hatalmi játszmáival telt, és nagyon úgy tűnt, ahogy azt a közmegegyezés tartotta, a sorozatnak nem lehet más kimenetele mint a két fél egymásnak feszülése.

Egészen a negyedik rész 21. percéig, amikor is érkezett a hidegzuhany Lucas Goodwin személyében. Nem gyakran tud ekkora meglepetést okozni sorozat, ritkán történnek ilyen jellegű WTF-momentumok egy lassan csordogáló epizód 21. percében, ráadásul tényleg semmi jel nem utalt arra, hogy akkor és ott valami történni fog. Persze utólag így nyer értelmet Goodwin visszahozása, egy egész évadon keresztül azért fájdalmas lett volna szerencsétlen nyomozását végignézni, szerencsére nem így lett.   Ezzel viszont alapjaiban borult minden elképzelésünk az évadra és a sorozatra nézve, az Underwood házaspár kapcsolata így kis túlzással valóban a sírból „jött vissza”. Azt hiszem az évad innentől kezdve ennek a kapcsolatnak a redefiniálásáról is szólt: ahogy az el is hangzott, ők partnerek, de nem a szónak abban az értelmében mint amit például a rivális republikánus jelölt szeretne elhitetni a házasságáról. Ennek megfelelően pedig bőven belefér, hogy íróbarátunk időnként „gyengéd legyen” Claire-hez, hiszen az annak saját bevallása szerint sem tartozik feladatkörébe erősségei közé.

Azért Underwoodék kálváriáján kívül is történtek persze bőven érdekes dolgok. Először is meg kell jegyezni, hogy a történet iszonyú sok szálon futott, rengeteg játékost vonultatott fel, Freddy-től Raymond Tuskig gyakorlatilag az utóbbi évadokban látott összes kicsit is fontosabb szereplő feltűnt hosszabb-rövidebb ideig, elsősorban persze Tom Hammerscmidt nyomozásának köszönhetően, aki nagyjából mindenkit meglátogatott aki balszerencséjére az elmúlt évadokban Frank útjába került.  Idén egyébként a tavaly „béklyóit” lerázó Doug is igencsak szórakoztató volt a maga hátborzongató módján, bár Seth helyében azért nem igazán lennék.

Számomra azonban az évad legérdekesebb plotline-ját az idei „villain” (ha lehet ezt a kifejezést egyáltán Frank ellenpólusaként használni), a republikánus elnökjelölt Will Conway szolgáltatta, kettejük rivalizálása talán a Tuskos és a Petrovos vonalnál is erősebbre sikerült. Conway személyében Frank egy újfajta ellenfelet kapott, egy igazán modern, újgenerációs politikust. Jól használja a közösségi médiafelületeket, nagyban támaszkodik az online adatszerzésre, és ami a legfontosabb, abszolút a modern tömegember igényeit próbálja kielégíteni. Persze Frank is puszilgat kisbabákat és nyilvánvaló, hogy amit csinál az mindvégig színjáték, de Conway-n keresztül sikerült most igazán bemutatni a modern politika spektákulum jellegét. Kettejük rivalizálása kicsit mintha két generáció összecsapása is lenne: míg Frank számára a politika lényege a hatalmi játszma, a hatalom forrása pedig a megfelelő emberek manipulálása/sakkban tartása, addig Conway hatalmát a közvéleményre és saját imponáló imidzsére alapozza. Egy ilyen fiatal, lendületes, eladható de mégis komolyan vehető jelölt a valódi republikánus pártnak se ártana, és ide is kellett egy ilyen karakter, Joel Kinnaman pedig telitalálat volt a szerepre. A castingosoknak egyébként is jár a dicséret, nem meglepő módon a Claire anyját alakító Ellen Burstynnel sem lőttek mellé, a haláltusás jelenei finoman szólva is erőteljesek voltak.

Emellett az írók is elemükben voltak, igen kreatív módszereket találtak rá, hogy megkeserítsék a mester életét, igaz, ezúttal Frank kreativitása is kis híján saját maga ellen fordult, ha az open conventionre gondolunk. Azért az mindenesetre finoman szólva sem túl hétköznapi, hogy egy választási kampány közben egy elnököt meglőnek, túszdrámába keveredik és ráadásként egy óriásinak ígérkező politikai botrány középpontjába kerül. Ahogyan persze az is csak itt fordulhat elő, hogy egy elnök hirtelen felindulásból, mindenféle szakértői vélemények vagy éppen érdekcsoportokkal való konzultálás nélkül történelmi jelentőségű háborút hirdet, csak hogy a saját bőrét mentse. Frank nem ismer lehetetlent. A haterek nyilván nem győzik hangsúlyozni, hogy a HoC látványos külcsíne mögött nincs valódi tartalom, és a politikai valóságról vajmi keveset akar mondani, ami többé-kevésbé igaz is, de számomra ez egyszerűen a sorozat esszenciájának félreértelmezése (persze, erről részint az is tehet), ezen a ponton már kár azt ilyen szemüvegen keresztül nézni. Nem is a Dróthoz és társaihoz mérném, inkább mint ahogy a Hannibal esetén, el kell vonatkoztatni a realitás talajától, és élvezni az atmoszférát, az intrikákat, na meg persze a két főhős lélegzetállítóan groteszk kapcsolatának dinamikáját Spaceyék játékával.

Azért persze például az idén félig-meddig új erőre kapó Homelandhez hasonlóan a sorozat valamilyen szinten igyekezett naprakész témákkal foglalkozni, a kormányzati adatgyűjtésből, a politika és a tech-vállalatok összeborulásából kaptunk egy kis ízelítőt, a következő évadban vélhetően ennek lesz még szerepe, az iszlamistákról már nem is beszélve. Az említett Will Conway karakterén keresztül pedig sikerült bemutatni egy a közösségi oldalak és az infotainment világában edződött ízig-vérig modern politikust, hogy magamat ismételjem, számomra az évad legnagyobb pozitívuma volt.

Bár szakértői körökben azért nemigen kap kimondottan meleg fogadtatást, a HoC számomra ennek megfelelően ugyanazt a remek 8-9 pont körüli minőséget hozza négy éve, nagyjából megingások nélkül, idén pedig megint sikerült a képernyők elé szegeznie. És bár Underwood „kissé” unortodox módon hirdetett háborút, Frank bizonyára brillírozni fog hadvezérként. Már csak azért is, hogy ükapja büszke legyen rá, na meg persze hogy lehúzhassa bakancslistájáról a háborús bűnöket. Brace yourself!