Az első néhány bemelegítő jellegű rész után igencsak felpörögtek az események a sorozatban, az ötödik rész pedig annyira letaglózóra, katartikusra sikerült, hogy kénytelen vagyok elhagyni az eddig megszokott (bár az utóbbi két hétben egyébként is mellőzött) vicces hangnemet. Merthogy gyakorlatilag az történt, hogy valami, ami eddig poén volt, most teljesen új értelmet nyert. A tovább mögött (többé-kevésbé) KOMOLY kritika következik spoilerestül.
Vasárnap a GoT újra „big picture” üzemmódba váltott, és a Hardhome-hoz közelítő pofont adott a nézőknek. Megint emlékeztettek, hogy míg Kisujj, a Greyjoyok vagy éppen a Boltonok kicsinyes politikai céljaikért küzdenek, addig a háttérben Alekoszt idézve „akopaliptikus” erők munkálnak, melyek mintegy zárójelbe teszik a westerosi politika játékosainak intrikáit. Kaptunk egy rövid kis ízelítőt az egész konfliktus eredettörténetéből (fura is volt utána átváltani a Pyke-i „politikai csatározásokra”, de erről később.), újabb erődemonstrációt a Másoktól, és végül a sorozat egyik legtragikusabb halálesetét.
Hodor kiesése persze eleve minden formában óriási veszteség és tragédia, de ebben a formában egészen fájdalmas, a legfájdalmasabb sorozatos halálok és sorsok egyike, és ezt már vicc nélkül írom. Martinnak sikerült egy évek óta húzódó, mindenki által imádott poént, running gaget egy végtelenül szomorú tragédia emlékeztetőjévé tennie, ez az igazán szadista, és ugyanakkor zseniális. A hodorozás sosem lesz már a régi. Egy eddig tulajdonképpen jelentéktelen egypoénos mellékszereplő lett ugyanis tulajdonképpen a karmikus erők áldozata, egy jobb sorsra érdemes istállósfiú egzisztenciája kárhoztatott arra, hogy egy rohadt ajtó tartásán keresztül a végzet eszközévé váljon. Soo deep…
Ráadásul ezek kívül is akadtak nagyszerű pillanatok, kezdve a másik Vörös Papnő megjelenésével, aki ismét tudatosította bennünk, ha esetleg elfelejtettük volna, hogy Daenerys nem elhanyagolható tényező, valamint Varyst is beszaratta egy kicsit, ami azért nagy szó. Furcsa volt a mindig talpraesettnek tűnő manipulátort ilyen megrendülten látni, akárcsak Kisujjt, aki szintén elég erőtlennek tűnt Sansával szemben, de azért én még nem adnám el a Kissujj-részvényeimet, Littlefinger 4 President!
Arya szála is kezd alakulni, a színésznős megbízatás nyilvánvalóan vízválasztó lesz jövőbeni pályafutását illetően, kiderül, hogy vajon tényleg senki vagy mégiscsak valamennyire valaki maradt. A vásári komédia pedig kurvajó volt, érdekes látni a köznép viszonyát a történelemhez, ami ugye teljesen más, mint az a történelem, amit mi tapasztaltunk meg a tévéképernyőkön keresztül, vagy műveltebbek a, hogyishívják, könyvekből.
Azért Pyke mellett sem lehet elmenni szó nélkül, a „vasiak” kissé kilógtak a sorból. Bizonyára a könyvben ez is nagyon jól ábrázolt, élvezetes mellékszál, itt azonban nem sikerült tökéletesen átadni ezt. Kissé talán elnagyolt a pyke-i történetvezetés, de mondjuk nincs is persze egyszerű dolguk a készítőknek. Eddig Pyke igazából csak Theon viszonylatában volt érdekes, most viszont hirtelen nagyon úgy tűnik, hogy tényezővé válhatnak, miután betoppant Euron, akiről nem sokkal azután, hogy én megtudtam, hogy van, kulcsszereplővé válhat, Theonnal és tesójával együtt. Itt azért nehéz nem visszatérni a vicceskedő hangnemhez. A királyválasztás igencsak esetlegesnek tűnt ugyanis, a vasiak látszólag minden publikus felszólalást éljenzéssel viszonoznak, mintha ez lenne a perverziójuk. Neki van a legnagyobb farka, aminek a khaleesi sem tudna ellenállni, miközben Theonéknak együttvéve sincs egy picike sem, akkor pártoljunk át hozzá! – gondolhatták a vasiak. Basszus, miközben királlyá választották, suttyomban ellopták a hajóimat ezek a mindenlébenkanál unokatesóim?! Sebaj baszdmeg, építünk sitysuty ezret, aztán kapnak a fejükre ezek a pénisztelen anyaszomorítók! Aztán világuralom és királynőmeghágás. Egy szó mint száz, ez kissé kaotikus volt.
A végére kicsit talán sikerült elveszteni a komolyságot…
És persze RIP Hodor.
