Tíz hét megint nagyon hamar elrepült, ezzel az évaddal pedig –különös tekintettel a remekül sikerült évadzáróra - a sorozat végérvényesen ráfordult a célegyenesre. Tovább mögött spoileres a kontent.

A GoT utolsó (néhány) része úgy tudott nagyot ütni, hogy tulajdonképpen semmi váratlannal nem szolgált, a legéletképesebb teóriákat váltotta valóra, mégis, nagyon hatásos kulcsjelenetekkel sikerült felejthetetlenné tenni az évadzárást. Az első, királyvári jelenetsor rögtön a sorozat legerősebb szekvenciái közé kívánkozik nyomasztó hangulatával és tökéletes, kreatív zenehasználatával. Ideje volt már, hogy Cersei korrigálja a saját marhaságát és a Harcos Hitet valaki eltüntesse, mert nekik köszönhetően egy idő után Királyvár kissé háttérbe szorult a többi helyszín érdekesebb történései mellett. Ezzel Margaery terve is gallyra ment, mielőtt igazán kiderült volna mi az, az Egyház és az állam szimbiózisa pedig sokkal rövidebb életűre sikerült, mint a mi kis történelmünkben. Cersei mindenesetre szépen Monster-színűre festette a fél várost. Akármit is használt, Észak-Koreában már valószínűleg kísérleteznek az előállításával.

Nem áll azért túl a szénája: Daennerys végre hat évadnyi szarakodás készülődés után végre összeszedte a dothrakikat, a vasiakat, a dornei asszonypajtásokat, meg persze saját kis Jurassic Parkját, hogy útra keljen Westeros felé. Ezzel szemben Cersei olyan eszköztelennek tűnik, mint LeBron tavaly a Warriors ellen, amikor kidőlt mellőle mindenki és magára maradt az ellenfél ijesztően bő rotációjával szemben. Könnyen adni ő sem fogja talán magát. 

Az epizód tanulsága, hogy mondjon bármit Détári Lajos, itt már végképp nincsenek szabályok, az uralkodik, akinek keményebb, trónöröklési szabályok, paragrafusok ide vagy oda. Így kerülhetett Cersei a trónra, és Jon esetében sem számít a pedigréje, amíg egy kilenc éves kislány támogatását élvezi. 

Na és persze végre fény derült az ő származására is, ami persze szintén nem érhetett senkit váratlanul. Az persze azért legalábbis elgondolkodtató, hogy Lyanna és Ned szavait elnyomta a zene, elképzelhető még némi turpisság, de hogy Jon Targaryen, az már kurvaisten. Nem mellesleg jó végre újra erősnek látni a Starkokat, a hajrára csak összeszedik magukat.

Szegény Kisujj sajnos azonban ebben az évadban nemcsak hogy kevesebb játékidőt kapott, igencsak szopóágra is került, hat szezon óta szőtt mesterterve ebben a szezonban megtorpant, kérdés, mi lesz az ő szerepe a továbbiakban a Sansa-projekt behalásával, illetve, hogy egyáltalán milyen jelentőséggel bír még az ő szarkavarása, mikor sárkányok, zombik meg királyok készülnek összecsapni. Én azért továbbra is bízom Kisujjban – bár mint megtudtuk, ilyet csak egy bolond tesz…

Összességében a sorozat megint csak nem okozott csalódást, még ha tulajdonképpen nem is tett mást, mint lezárt olyan szálakat, melyek egyértelmű kimenetelűnek tűntek, mégis végeláthatatlanul hosszúra nyúltak: Danny összeszedte magát és megindult világuralni, Arya végre hosszú évadok útkeresése után újra faktor lett, Jon Snow múltjára fény derült, Cersei pedig, aki gyakorlatilag maga testesíti meg Királyvárt, végre valóban Királyvár ura lett. Kirajzolódtak tulajdonképpen azok az erőviszonyok, amelyek a végjátékra befolyással lehetnek. Letudtuk tehát a kötelező köröket, azt, hogy ezek után mi következik, talán csak a Vörös Isten tudja…